2012. szeptember 13., csütörtök

NIKE Félmaraton Évi tollából: Anya, megcsináltam!



Minden a Facebookkal kezdődött. 
Van nekem két kis barátom (Eperszem és pannonfunk), akik mindenféle izékkel folyamatosan töltögették fel, hogy akkor ők hol meg mikor és mennyit futottak. Én meg ültem a gép előtt és lájkoltam, aztán egy két hét múlva ezt eléggé szánalmasnak ítéltem meg és utána néztem a neten, hogy mégis hogyan kellene hozzálátni ehhez a futás dolognak. Meg is találtam az edzésonline-on egy abszolute kezdőknek való talán hat hét, öt kilométer vagy valami hasonló programot, na mondtam is magamnak ez nekem való. Ekkor 2011. tavaszát írtuk. Után olvastam annak is, hogy nem is kell más,  mint egy cipő, semmi más, de az fontos.  Na persze, mivel én nem voltam biztos abban hogy komolyan fogom én ezt az egészet tolni, természetesen nem vettem cipőt. Elkezdtem futkosni (hahh sétál, fut, sétál….liheg, leginkább ez volt) egy régi cipőmben, amit annak idején step aerobic órákra hordtam. Mondanom sem kell, hogy abban a pillanatban, hogy tudtam már három kilométert egyben futni itt fájt, ott fájt, szóval kénytelen voltam cipőt venni.
Na ugorjunk egy nagyot.  természetesen mivel tavasszal kezdtem futni, hamar jött a nyár, akkor ugye dög meleg van, csak az fut akinek nincs esze, aztán ősszel megint kicsit belelkesedtem, aztán télen meg hideg van. És ezzel 2012. év eleje lett, amikor is egy kocsmázás alkalmával felmerült a futás, mint téma. Juli barátnőmmel egyből kezet ráztunk egy áprilisi middicitára, majd a félmaratonra szeptemberben, majd rágyújtottunk és lehúztuk a sokadik sörünket.
Na igen, hát így indult. Egy kocsmában, sörrel és cigivel.
Majd jött a másnap amikor is rájöttem, hogy nem vagyunk normálisak, és elkezdtem agyalni,  hogyan is kezdjünk ennek neki.  Tehát a cél 6,2 km. :D
Szóval úgy nézett ki a helyzet, hogy ha éppen volt kedvem, akkor futottam, ha meleg volt, akkor nem, ha fáradt voltam azért nem,ha az előző este hosszú volt akkor meg azért nem. Tehát mondhatjuk azt, hogy nem készültem én félmaratont futni, egyáltalán, de még az a 6,2 is igen távoli célnak látszott. De a fogadás az fogadás.
Kikerestem az eredményemet. Ezt a távot a 36. szülinapomon 44 perc 25 alatt futottam le.
Innen felgyorsult minden, kezdett beépülni a bioritmusomba a futás. Kisebb versenyek és távok jöttek sorban egymás után. Igen ám de jött a nyár, ráadásul nem is akármilyen, hetekig 40 fokok vannak, és a fenekemben a félmaraton rajtja. Az sem tűnt túl jó taktikának, hogy éjjel megyek le futni, hiszen a verseny reggel 9-kor rajtol az én szervezetem nincs ehhez hozzászokva, be kell iktatni a vasárnap reggeli futásokat. Bulizós olvasók sejtik mit jelent ez, minden szombat estét dobni. :D
Elkezdtem készülni, nem tagadom nem tettem meg mindent, hiába volt terv,hiába volt számolgatás, a gyakorlat mindig más. Egy dolog biztos volt, futni kell egy félmaratont akármilyen eredménnyel, de meg kell csinálni, fejben megvolt minden, rengetegen drukkoltak és biztos voltam benne, hogy meglesz. 

A verseny előtti napon előkerült István (pannonfunk) azzal, hogy kapott egy rajtszámot és futni fog, fussunk együtt. Megmondom őszintén, hogy nem vagyunk egy súlycsoport, én ráhagytam, de vasárnap reggel még mindig lelkes és azt mondja „nyulaz” nekem. Bahh nincs visszaút, hát legyen! És start…..nem tudom mi történt a versenyen, nem tudom, hogy csináltam meg és nem tudom mit kell ilyenkor mondani. István behúzott, a szó legszorosabb értelmében. Csak rá figyeltem és magamra, a kilométerek meg csak jöttek és mentek, tökéletes kiszolgálásban volt részem, nem kellett semmivel sem foglalkoznom. A zene is sokat segített, Ági húgom már második alkalommal készít nekem meglepetés zenei válogatást, amit addig nem hallgathatok meg csak ott a helyszínen, természetesen most is voltak benne nagyon ütős és rettentő szórakoztató darabok, volt hogy megint hangosan felröhögtem futás közben. Okosan frissítettem és locsoltam magam, nem éreztem holtpontot.
A legnagyobb félelmem volt, hogy a záróbusz felszed, ezért amikor megláttam a pesti rakparton, azt hittem elájulok, de István azonnal rámszólt, hogy én csak fussak ne figyeljek másra! Igenis értettem.
Elképesztő volt anyukámat meglátni a rakparton szurkolni (és igen tudom, hogy érzelmileg kint sokkal rosszabb, mint bent). Sokat segített az is, hogy a belváros az én terepem, itt élek a legközepén nekem a rakpart a Duna, a hidak és beton alapelemem, tudtam, hogy ebből is csak erőt kell merítenem, ismerős útvonal a vége, Parlament, Alkotmány utca, és már csak egy kanyar, még fel a hídra, és vége. A 13. kilométernél begörcsölt a lábam, de megpróbáltam teljesen kiiktatni. Tudtam, hogy egy kicsit bele kéne húzni a végén, meg kéne tolni már ha ez egyáltalán lehetséges. Összeszedtem magam, és valahonnan messziről hallottam István hangját, hogy már csak egy kilométer, már csak ötszáz méter, már csak kétszáz, gyerünk Évi meglesz a terv, gyerünk!
Hát így történt, hogy 2 óra 29 perc és 30 másodperc hivatalos idővel lefutottam életem első félmaratonját. Anya, megcsináltam!


Külön büszke vagyok arra, hogy nem sétáltam bele, a frissítő pontokon volt séta de nem voltam hajlandó futva enni és inni. Mindennek van határa! J
Most kérdezhetnétek, hogy oké értjük, hogy ez az elmebetegség beszippant de mire jó ez az egész? Sok mindenre, egyrészt rendszert csinál a rendszertelenségből, másrészt én aki halogatós voltam, és mindent az utolsó percben csináltam meg, most kénytelen vagyok időben nekiállni. Folyamatos kihívás, újabb és újabb tervek és célok. Biztosan tudom, hogy jövőre indulni akarok a Brutálfutáson. Sárban csúszni és szalmabálákon átugrálni, hát ez a valami! Ja és persze a család is fertőződik, Judit húgom úgy részt vesz velem ez a Brutálon, hogy észre sem fogja venni. J

Na és akkor a végén lássuk, hogy kik is segítettek engem idáig:
Köszönetet kell mondanom Eperszemnek, pannonfunknak,mert nélkülük el sem kezdtem volna. Kriszti barátnőmnek aki végighallgatja állandó témámat a futást, és aki időt és energiát nem sajnálva végigcsinálta velem ezt az évet (is), Juli barátnőmnek, aki sokat húzott, és akit most én fogok, és természetesen a családomnak akik végig támogattak, sírtunk és nevettünk. Köszi anci, hogy vagy. A XVI. kerületi Runberries csapatnak, aki nagyon jó fejek és remélem sok közös futásunk lesz még.
És akkor az Oscar díj átadós köszönőbeszédem után neked is köszi, aki ezt az egészet elolvastad. 

1 megjegyzés: