2012. november 23., péntek

Ne engedd el az álmod - Balaton Félmaraton Eperszemszögből

ELŐZMÉNYEK:
Most nagyon nem kiabáltam a terveimről sehol. Ennek egy oka volt csak, mert elengedtem.. Illetve, volt egy pillanat, amikor eldöntöttem, nem engedem látó távolságon kívülre és Gábor futó barátunk szavai is megmaradtak bennem:

"Viki ne engedd el mert leelőz... kapaszkodj bele.... to be +"

 És hogy mi volt a terv? A siófokon megközelített 2 óra alá becsúszni és hivatalosan 1-essel kezdődő félmaratoni időt elérni.

A felkészülésem kritikán aluli volt. A Nike FM után, térd, később achilles probléma nehezítette az edzéseket, és néha az eszem is már az súgta, hogy maradjak itthon, hagyjam a fenébe az egész Siófok bulit. Na de itt jönnek képbe a Bogyók, a Runberries erő... Őket nem hagyhatom cserben, lesz ami lesz, de menni kell! Vagy egy futókirándulás lesz, vagy ha nagyon úgy van kiállok az első körben..

A VERSENY:

Sok Bogyó, busz, reggel 7, irány Siófok. A buli hangulatot már többen több formában említettük így azt nem részletezném, de még egyszer köszönöm, egy élmény volt. Wetikének külön köszönet és ölelés hogy előtte ott aludt és álomba susorogtuk magunk. :)

Az időjárás próbálta ránk hozni a frászt, szitálta ránk az esőt mikor megérkeztünk, de még rá hagytuk volt egy kis ideje játszadozni a rajtig..

Amúgy így csapatban készülni az utolsó pillanatig nagyon jó, egyszerűen nem fogtam fel a nagy nevetések közepette, hogy itt mindjárt kéne egy gyors félmaratont futni....

Eljött a rajt ideje, táncoltunk nevettünk és mókáztunk azzal a pár Bogyóval aki körülöttünk volt, hiszen már mindenki a saját helyére állt be.

Elindultunk sokan egyszerre, szerencsére tökéletes zónába kerültem itt mindenki ilyen 5:30-40 körüli tempóban szedte a lábait. Felmerült hogy Zolival együtt tartok az első körön, majd ő lesz a nyulam. Abban maradtunk meglátjuk, hogy  tudom tartani a tempóját. Hát Zolit elengedtem már az elején. :)

Jó darabig láttam magam körül még 1-2 Runberries felsőben szaladót, sőt Lenkei úrral a fele távnál mentünk is együtt egy darabig.

Igazából egyedül futottam végig, és azt hiszem nekem ez való, így tudok igazán figyelni magamra és matekozni a fejembe megállás nélkül. Most is ezzel szórakoztattam magam, hogy számolgattam az esélyeim, persze csak olyan 5. vagy 6. kilométertől, mert addig komoly kétségek merültek fel bennem. Szokásosan próbálkozott a kis ördög a fejemben, hogy most mi lesz itt? tuti kell ez? nagyon sok és hosszú... stb. de már nem tudott labdába rúgni, megtanultam fejben erősnek lenni.

Kicsit túl öltöztem a dolgot volt rajtam egy tök felesleges réteg, de szigorúan a csapat trikó alatt, így nagyjából 0 volt az esélye hogy én azt lehámozzam magamról és ezzel kukába dobjak sok sok másodpercet.

Mentem, nézelődtem, és nagyon élveztem az egészet. Ősz, Balaton, sok mosolygós futó... Kell ennél most több? Nagyon jól leválogattam a zenéimet is egy listába külön, így minden számnak tökre örültem, segítette emelni a lábam egyre gyorsabban.

Nézegettem időnként az órát és láthatóan szépen haladtam, 8 kilométernél 44 perc körül voltam. Kezdtem hinni, hogy ha semmi gikszer nem jön, ezt most meg fogom csinálni, nincs mese.

Amikor kicsit nehezebben ment, nem akart vinni a lábam, akkor sorra vettem a kis Bogyókat, ki hol tarthat és hogy van? Szerencsére volt olyan szakasz megint amit imádok, mikor egymással szemben haladunk, itt pacsizgattunk és nem csak a csapat társakkal, hanem sok-sok futó baráttal, ismerőssel. Mint valami nagy család, imádom.

Iszonyú jó érzés volt hogy olyan 14-15 kilométeren már túl vagyok és fájdalomnak nyoma sincs, valószínűleg az új cipőt így köszöni meg a lábam. :) 17 környékén kezdtem érezni, hogy fáradok, de ott azzal nyugtattam magam, hogy maximum 24 perc és kész, na most már ne hagyjam magam. És biztos várnak a többiek is, aztán elképzeltem, hogy majd felhívom Zsoltit, hogy megcsináltam én kevesebb mint 2 óra alatt... na de ettől könnyes lett a szemem. Most saját magamon hatódom meg? Ráadásul egy olyan dolgon, amit még meg sem csináltam? Hát normális vagyok én? Inkább fussak, aztán ráérek pityeregni, ha megérdemlem.

A sok szurkoló az út szélén, ismerősök és ismeretlenek és a mellettem, előttem futóismerősök rengeteg erőt adtak, integetve, pacsizva, kiabálva, nagyon köszönöm!

19 kilométer után, azaz pár perccel a cél előtt a combjaim hadat üzentek, éreztem már nem szabad sokáig feszítenem a húrt. Viszont itt jutott az is eszembe hogy ha elfárad a lábad, majd a szíved visz be és így is volt, annyira szívből futottam, sőt az utolsó kilométeren már szárnyaltam, pedig nagyon fáradtam.


De már láttam a a célkaput, a szívem egyre jobban dobogott és minden erőmet össze szedve mentem. Várt rám a csapat zászló, amit féltem nem fogok tudni megtartani és azzal befutni, olyan szinten utolsó csepp energiámat éreztem. Aztán zászló megfog és hatalmas diadalmas mosollyal  befutottam a célkapuba.
Mert én most győztem, önmagamat legyőztem!



Részidők:


Garmin lejátszóval jól látható a befutó tempója ;)

2 megjegyzés:

  1. volt egy kósza gondolatom, amikor utolértél, hogy rád akaszkodom, de annyira energikusan mentél a fásult mozgásomhoz képest, hogy esélyem sem volt felkapaszkodni az eperszem expresszre :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :)) Hallod István, te vagy a 3. pasi aki ezt mondja :) Legközelebb nem hagy titeket az expressz, felvesz. :)

      Törlés